péntek, február 10, 2012
  • Facebook Page:
  • FeedBurner:
  • YouTube:
  • Twitter:
2010. szeptember 03., péntek 18:29

Virtavia - Lockheed F-104 Starfighter

Írta: 
icon ms-fsxMegjelent a Virtavia újabb FSX addonja, a Lockheed F-104 Starfighter. A csomag ötféle fegyverfelfüggesztésű variációt (levegő-levegő rakéták, üzemanyag póttartályok, póttartály+bombafegyverzet, levegő-levegő rakéták és póttartályok), négyféle repülési modellt (mind egyedi karakterisztikával), autentikus hangokat, a teljes pilótafülke kapcsolói pedig egérrel is kezelhetőek, animált aerodinamika féklapok, ívelőlapok, fékhorog, nyitható kabintetőt tartalmaz. Clarence "Kelly" Johnson a Lockheed Skunk Works vezető tervezője 1951. decemberében látogatást tett Koreában. Arról beszélgetett az ott szolgálatot teljesítő vadászpilótákkal, hogy milyen gépet szeretnének. Az amerikai pilóták F-86 Sabre gépeikkel szálltak szembe az ellenfél MiG-15 vadászaival, sok pilóta úgy érezte, hogy a MiG sokkal jobb a nagyobb és bonyolultabb F-86-nál. Kérésük ennek megfelelően egy kicsi, nagyon egyszerű és nagy teljesítményű vadászgép volt. Hazatérése után Kelly azonnal munkához látott, 1952. márciusára összeállt a tervezőcsapat, akik a nagyon kis (8,000 lbs - 3,629 kg) és nagy (50,000 lbs - 23,680 kg) tömegű gép terveit is megvizsgálták. A legjobbnak ítélt L-083 Starfighter tervét benyújtották az amerikai légierő illetékeseinek, akik elég érdekesnek találták ahhoz, hogy más gyártók új konstrukcióival (Republic AP-55/XF-91 Thunderceptor, North American NA-212/F-107 és a Northrop N-102 Fang) együtt meghívják egy új típus kifejlesztésére kiírt versenyre. Mindegyik típus érdekesnek ígérkezett, de a Lockheed már behozhatatlan előnyre tett szert, a tendert 1953. márciusában nyerte meg.

A prototípus az XF-104 típusnevet kapta, az életnagyságú modell már április végére elkészült, májusban pedig már meg is kezdődött a két prototípus összeszerelése. A tervezett J79 hajtómű késése miatt mindkét gépet az Armstrong Siddeley Sapphire hajtómű liszenszváltozata, a Wright J65 köré építették. Az első példány 1954. elejére készült el és március 4-én végre is hajtotta első repülését. A terv létrejötte és az első repülés között mindössze két év telt el, ez még napjainkban is ritkán fordul elő.

Az F-104A első szériapéldányai 1958. február 20-án léptek csapatszolgálatba az USAF kötelékében. Innen mindössze két év csapatszolgálat után, már 1960-ban átkerültek az ANG (Légi Nemzeti Gárda) egységeihez. Az összesen 153 legyártott példány itt sem húzta túl sokáig, 1963-ban visszavonták őket a 319. és a 331. elfogóvadász századokhoz. Néhányat exportáltak Jordániába, Pakisztánba és Tajvanra, ahol harcban is bevetették őket. A 319. század F-104A és B modifikációit az új J79-GE-19 hajtóművel látták el, amely utánégetővel 79.6 kN tolóerő leadására volt képes, ezzel a típus szolgálati csúcsmagassága meghaladta a 22,250 métert (73,000 ft). Egy F-104A 1958. május 18-án 2,259.82 km/órára (1,404.19 mph) javította a sebességi rekordot.



A karcsú törzs és a nagyon vékony szárny hangsebesség feletti repülésre volt optimalizálva, éppen ezért kis sebességen, különösen leszálláskor nagy figyelmet igényelt a pilótától. Az igen rossz leszállási jellemzőkön a hajtóműtől elvezetett levegővel működő, határréteg-lefújó rendszerrel javítottak, ami karbantartási szempontból rémálom, a biztonságos leszállás végrehajtásához pedig elengedhetetlen volt. A pengevékony szárny miatt a futóművet csak a gép törzsében helyezhették el, ami már amúgy is tömve volt a radar, a fedélzeti rendszerek, a pilótafülke és üzemanyag elhelyezése miatt. Ennek köszönhetően az F-104 nagyon kis légellenállással rendelkezett, a General Electric J79 hajtómű pedig kiváló gyorsulási jellemzőket adott a Starfighternek. Az elérhető csúcssebesség jóval Mach 2 felett volt, bár a maximális sebességet 2.2 Machra korlátozta a gép alumínium szerkezeti elemeinek és a J79 hajtómű elviselhető hőterhelése. A későbbiekben javított képességű J79 alacsonyabb üzemanyagfogyasztás mellett nagyobb elérhető sebességet jelentett.

A korai Starfighter Stanley C-1 katapultülése -mivel felfelé beleütközött volna a függőleges vezérsíkba- lefelé lőtte ki a pilótát, ami kis magasságban bekövetkező vészhelyzetekben 21 USAF pilóta halálát okozta. Ezt a nyilvánvaló problémát a Lockheed a C-2 ülés beépítésével oldotta meg. A minimálisan 170 km/óra repülési sebességen működtethető ülés már felfelé indulva mentette a pilóta életét. Erre elég gyakran szükség is volt, hiszen a pilóták által csak "özvegycsináló"-nak hívott Starfighter hírhedten rossz baleseti statisztikával rendelkezett. 1977. júniusáig az amerikai légierőben 26.7 "A" osztályú (write-off - megsemmisült) esemény jutott 100,000 repült órára, a német Luftwaffe 30%-át, a kanadai légierő pedig a teljes gépállomány 50%-át veszítette el balesetben. A statisztikát némileg javítja, hogy a spanyolok egyetlen gépet sem vesztettek, az olasz légeirő pedig messze a legjobb baleseti statisztikát tudta felmutatni az összes Starfighter üzemeltető közül. Több exportpéldány megkapta a Martin-Baker zero-zero katapultülését, ami nulla sebesség és nulla magasság esetén -a gép földön álló helyzetéből- is sikeresen mentette a pilótát.



Az exportra készült F-104G-t a Lockheed mellett a Canadair, a Fiat, a Fokker, az MBB, a Messerschmitt és a SABCA üzemeiben is gyártották, különböző alváltozataiból összesen 2,575 példány készült. Erősebb (utánégetővel 69 kN) tolóerejű General Electric J79-GE-11A hajtóművet kapott, ezzel az elérhető csúcssebesség 2,125 km/óra, a harci hatósugara 670 km, áttelepüléskor póttartályokkal felszerelve 2,623 km), szolgálati csúcsmagassága 15,000 méter, emelkedési sebessége pedig 244 m/másodperc volt. Fegyverzetét egy fedélzeti 20 mm-es Gatling gépágyú (725 darabos lőszerjavadalmazással) és a hét pilonra függeszthető, összesen 1,814 kg (4,000 lb) bomba, nem irányított rakéta vagy légiharcrakéta alkotja.

Az USAF a vietnami légiháborúban a Rolling Thunder hadműveletben elfogóvadászként vetette be, habár néhány légiharcban is részt vett, légigyőzelmet nem szerzett. Az 1965. áprilisától novemberig tartó két bevetési körúton két gépet a légvédelem, egyet pedig egy kínai MiG-19 (Shenyang J-6) lőtt le, két másik F-104 pedig egymással ütközve zuhant le. A 435. vadászszázad 1966. júniusában tért vissza a hadszíntérre, az 1967. júliusáig tartó körúton (az előzőekkel együtt) összesen 5,206 bevetést hajtottak végre. Kilenc további gépet vesztettek, kettőt a földön semmisłtettek meg, hármat föld-levegő rakétával lőttek le, a maradék négy pedig műszaki (hajtómű) hiba miatt zuhant le.

Az első F-104 által elért légigyőzelemre egészen az 1967-es kínai-tajvani konfliktusig kellett várni, a négy gépes tajvani F-104G kötelék 12 kínai MiG-19-el csapott össze a vitatott hovatartozású Kinmen szigetek felett. Az 1967 január 13-án lezajlott légiharcban két F-104G egy-egy MiG-et lőtt le, bár az egyik Starfighter nem tért vissza bázisára, eltűnt.

Az indiai-pakisztáni háborúban, 1965. szeptember 3-án egy szuperszónikus sebességgel érkező F-104 jobb belátásra bírta egy indiai Folland Gnat pilótáját, aki a legközelebbi (nem használt) pakisztáni repülőtéren leszállt és megadta magát. Az 1965. szeptember 6-án hajnalban lezajlott légiharcban a pakisztáni Aftab Alam Khan hadnagy levegő-levegő rakétát használva lelőtt egy indiai Dassault Mystère IV vadászbombázót, egy másikat pedig megrongált. Egy Starfighter később lezuhant, kettő másik pedig légigyőzelmet szerzett. Az 1971-es háború légiharcaiban két indiai MiG-21 két pakisztáni Starfightert lőtt le, de csak az egyik pilóta tudott katapultálni.

Az F-104 nemzetközi karrierje a 70-es évek végén, az F-16 Fighting Falcon megjelenésével kezdett hanyatlani, több üzemeltető iecserélte le a jóval idegesebb Starfighterjeit F-16-ra, néhány további felhasználónál azonban még két további évtizedig szolgálatban maradt. Az utolsó példányokat 2004-ben vonta ki az olasz légierő.

Forrás:
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Keresés

Kategóriák

Naptár

« Február 2012 »
H K Sz Cs P Szo V
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29        

Aktivitás